Zizegő köpenyben járkálnék Párizs utcáin

Behúzott nyakkal, zsebrevágott kézzel bámulnám a lúdbőröző Szajnát, ahogy elúsznak a lassú bárkák. Beszívnám a víz illatát.
Rózsaablakok földöntúli fényében ázott kabát imádkozna.
A Pompidou-központ kívül hordja vízvezetékcsöveit, milyen praktikus.
Amikor már égne a talpam, mert minden utcán végigtrappoltam, beülnék egy kávéházba, és a tea gőzén át bámulnám a fényes járdán kavargó tömeget.

Készülődök a barbárság korára

Az ikes igék egyes szám első személyű alakján k-ra cserélem az m-et. Kaszálni már megtanított János bácsi; meg is fenem a kaszát. Ha kell, András majd kikalapálja, az nekem nem megy. De mi lesz, ha kőbe akad, és eltörik a kasza? Hogyan pótolom, ha kitör a káosz?

Mit csinálnék ma legszívesebben?

Kibújnék a bőrömből, mint egy sikló, és egy fényes villanással eltűnnék a fű között.

Ne kényeztessen...

Ne kényeztessen puha párna,
kályha melege mást szeressen.

Pempőt én nem veszek a számba,
keserű legyen, mi nekem tessen.

Nem kell a kellem, báj, a hírnév.

Kemény sziklára hull a permet.

Meredek partot ér a hullám,
elmossa majd mind a keservet.

Vonat

Kihűlt a vacsora. Fényes poharakba
hiába kitöltve meglangyult a bor.
Odalenn a földben orrát fintorgatja,
álmában a vakond halált szimatol.

Elképzelt szerelem vattacukra: emlék,
ragacsos ujjakon megszürkült maszat.
Pohár, tányér, ágy - mind fölösleges kellék,
penészes mesekönyv, rossz szagú kacat.

Tányéron bűneim: aszott almacsutkák.
Tépett madárpihe szállong odakint:
kölykeik etetik éhes anyamacskák.
Megszokták az éhet, megszokták a kínt.

Elalhatok most már. Nincsen mire várni.
Karmait mereszti a csipkebokor.
Fénykockák zörögnek lenn a füzes alján,
az utolsó vonat kongva zakatol.

2006 

Fenyőerdőben sétálnék, eső után

A tűlevelek hegyén vízcseppek szikráznának, az átázott ösvény besüppedne a talpam alatt. Gombák fanyar illata terjengene. Zizegne az erdő. Patakocska dünnyögne az avarban, fentről madár válaszolna. Leülnék egy kidőlt fatörzsre. Fényes, fekete hangya kapaszkodna fel a cipőmre, aztán eltűnne a fűben. Cselőpók szárítkozna a napfényben. A tisztáson rákezdene egy kabóca.

Póráz

Rugós pórázon vezet a halál.
Rohannék, rám vár a világ.
- Hova mész? Gyere vissza! - kiált rám,
s visszaránt. Ennyi a tér.

A Barátok Gyűlése után könyvtárba mennék

Az Upper Lane öreg, penészszagú házai között kis tér, egyik oldalán üvegpalota. Szabadon sétálhatok ki-be, a táskámat nem kéri el poros fejű öregasszony. Ha lopásra vetemednék, kifelé menet felsivítana a biztonsági kapu, a könyvborítóba épített chip riasztaná.

Ez a könyvek katedrálisa. Három emeletnyi belső terét az ég, és olykor a Nap világítja meg az üvegtetőn keresztül. Fél focipálya a földszint területe. Jobbra, a térre néző üvegfallal szemben, gondolákon hetilapok, folyóiratok, újságok, mindenféle nyelveken, még magyarul is. Befészkelném magam egy fotelbe, és elmerülnék az olvasásban.

Mért ez az ég

Mért ez az ég? Mért nem más?
Felhők mendegélnek.
Tücsök csücsül bokorban,
halkan fütyörészget.
Titkok raknak fészket a
nagy diófalombban.
Ha mégiscsak elhívnál,
indulnék én nyomban.

Bámulnám a pelikánokat

Leszegett fejjel, duzzogva tipegnek a sziklákon. Annyi eszük azért van, hogy észrevegyék a közeledő halrajokat. Ilyenkor nyögdécselve ugranak egyet-kettőt (fáj a térde nagymamának), felhussannak a levegőbe, hogy rögtön lecsapjanak a vízre. A vergődő halacskával csőrükben visszatelepszenek a guanótól fehér sziklájukra, hálásan égnek meresztik hatalmas csőrüket, és egy-két nyeléssel leküldik a halat. Néhány percig üveges szemmel sziesztáznak, böfögnek egyet-kettőt, majd minden kezdődik elölről. Amikor jóllaktak, egészségügyi sétarepülés következik. Gacsos szárnyaikkal a part menti sziklák felett köröznek.

Tavaszi vasárnapokon, amikor magasan áll a Nap, és fényes tükörré változtatja a sima tengert, szerelemtől elvakult pelikán hímek üldözik a magasban a tojókat. A hím rekedten kurjongatva lecsap a tojóra, mint egy csámpás vadászrepülőgép, leszorítja a vízre, ahol is végre beteljesül a szerelem.

Átsétálnék a felső dűlőn Berkenyéről Nógrádra

Ráérősen kapaszkodnék felfelé a főutcán. Ha valamelyik kék szoknyás, fehér kendős öregasszony megkérdezné, "Hová tetszik menni?" - az ég felé intenék, és azt válaszolnám: "Csak ide...". Ennyi elég is lenne neki.
A kocsma előtt illegő juharfa lombjában már feldereng az őszi sárga. A Jókai utca végén belépek az erdőbe. Forrón illatozik a gyanta. A lehullott fenyőtű, és a száraz tobozok ellepik az autógumikat, és akkukat. Piros pókocska futkos, meg-megtorpan, feliramodik a szürke fakérgen, elbújik, majd "kukucs!" - vékony fonalon hintázva leereszkedik az ágról a hajamra. A vadszeder indái, mint az unatkozó eszelős, kapaszkodnak a ruhámba. Dél van, a sünök, rókák elbújtak a hőség és verőfény elől.
Ha átjutottam az erdőszéli, embermagas csalánoson kell, kiérnék a domboldalba. Már lekaszálták a bükkönyt, a torsa között itt-ott kamilla, kéklő katáng sarjadzik. Megkondul a déli harangszó, egyszerre három toronyból. Elnyomja a napimádó pacsirták trilláját. Kék párába burkolózik a háttérben a Börzsöny. Igyekezzünk, Ági kertjében vár ránk az édes szilva.

Aludnék, és aludnék

A szoba akkor sem hűlne ki, ha lekapcsolnám a berregő villanykályhát. Levehetném a sapkát és a zoknit (milyen finom is mezítláb aludni!). Nem fázna a kezem, amint kisbabásan a fülem mellett nyugtatnám. Elnyújtózva, szétvetett lábbal, mélyen aludnék. Talán nyelni is elfelejtenék. Kipirultan, mosolyogva ébrednék, a hajam égnek meredezne, és a szemem tiszta könnyben fürdene. És ilyeneket írnék:

Mély volt az álmom, friss vizű kút.
Zöld héjú dinnye hűsölt benne.
Reccsenve nyílt meg, s könnyezett.

Rozsdát smirgliznék régi lakatokról

Leereszkednék a pincébe, ahol a lelakatolt ajtók vannak. Undorodnék egy kicsit a patkányoktól, az egérürüléktől. Az ottfelejtett felmosórongyok alatt megbújt ászkákat csak szánnám, hisz megrémülnek, amikor rájuk vetül a fény. Nincs itt mitől félni. Ha bevackolta volna magát a sarokba egy hajléktalan, ereje nem lenne, hogy bántson. Beszédbe elegyednénk. Segítene megkeresni a kulcsokat.

Kórusba mennék

Nem fogyna ki a lélegzetem, hosszan zengetném a kitartott hangokat - villő, villő -, sötét bársony háttér volna a villódzó szopránok mögött. Könnyedén kanyarogna és csapongana a hangom, olyan gyorsan, hogy még akár egyszerre is szólna két hang. Beleborzonganék tetőtől talpig, amikor Pamacs tanár úr tenyerét felfelé fordítva lassan széttárná a karját, a szöveg megszűnne, és már csak valami hármashangzat zúgna körülöttem, bennem, olyan mélyről, hogy eszemet veszi.

Lemennék a vízhez eső után

Ugrándoznék a tócsák között a kavicsos ösvényen. Útifű hegyes levelei nyújtóznak, emelgetik a kavicsokat. Rég járt erre kertész. Két kerítés közt visz az út a vízhez, el sem lehet tévedni. Nem kísérne senki, egyedül mehetnék. Kétoldalt, a dróthálókerítéseket zöld fonalak fonják be. Sápadt kék és bíbor virágok nőnek rajtuk, most összetapadtak az esőtől, mint a nyálas cigarettapapír. De a magjuk! Pici fekete labda rejti a magokat, morzsolgatnám, felpattintanám őket. Belül hártya osztja négy rekeszre, benne narancsgerezd formájú magok csücsülnek. A felkapaszkodott hajnalkák fehér testvérei az útszélen tárulkoznak az ég felé. Ingerülten irtják őket a kertből az asszonyok. Gyomnövény! Rossz, irtandó, ellenségünk nekünk, a jóknak. Nem mi ültettük, nincs gazdájuk. Betolakodók. Csak úgy vannak.

Halottak napja a Tenger szőlejében

Mit csinálnék legszívesebben ma? Hatalmas faliképet, lehet, textilt. De inkább animációs filmet. Vagy táncfilmet inkább.
A déli féltekén a halottak napja ugyanaz mint az északi féltekén a bolondoké. Vonj ki hatot a hónapok számából, és mindjárt világos. Tavasz van, pezseg az élet. Halottak napján szívességből visszagondolnak az elmúltakra, de az életbe csimpaszkodnak.
Halottak napján mindenki jelmezbe öltözik, eltakarja a szereparcát, és magára aggatja valódi énjét. A Tenger szőleje nagy város, tizenkét dombot terít be, a szélső a Pálmák hegye. Amikor leszáll a sötétség, elindulnak. Csúszkálnak lefelé mind, köves ösvényeken, aszfaltutakon, kiszáradt patakmedrekben. Helyeske lányok öklelő kis bikáikat vonszolják kézen maguk után. A kövér asszony, a boltból, most karcsú bokával táncol. Magányos öregekben felébred a férfi, süvöltésüket visszhangozzák a dombok. Égre emelt kézzel ugrándoznak a kölykök, lehengerednek a szúrós bokrok között a völgybe, útjukban leverik lábukról a párokat, kik így végre kiereszthetik visszatartott lélegzetüket. Fülében kis dugókkal, némán táncol a város népe, csak a léptek csikorgása, dobogása, surrogása hallik. Égre néző tenyerekben telefon, a képernyőkön önmagukat nézik borzongó gyönyörrel. Égre vetítik a képet. Ezernyi fénynyaláb világítja meg a felhőket. Már leérnek a partra. Bőg a tenger, vad hullámok vérebei védik az emberektől. Mégis, egyre jönnek, a sziklákról lelökik az alvó oroszlánfókákat, túlvijjogják a sirályokat és a szelet. És jönnek, jönnek. A fókák után az emberek, be a vízbe, az őrjöngő hullámverésbe. Hajnalra kiürül a város. De az óceán sosem telik be.