Lemennék a vízhez eső után

Ugrándoznék a tócsák között a kavicsos ösvényen. Útifű hegyes levelei nyújtóznak, emelgetik a kavicsokat. Rég járt erre kertész. Két kerítés közt visz az út a vízhez, el sem lehet tévedni. Nem kísérne senki, egyedül mehetnék. Kétoldalt, a dróthálókerítéseket zöld fonalak fonják be. Sápadt kék és bíbor virágok nőnek rajtuk, most összetapadtak az esőtől, mint a nyálas cigarettapapír. De a magjuk! Pici fekete labda rejti a magokat, morzsolgatnám, felpattintanám őket. Belül hártya osztja négy rekeszre, benne narancsgerezd formájú magok csücsülnek. A felkapaszkodott hajnalkák fehér testvérei az útszélen tárulkoznak az ég felé. Ingerülten irtják őket a kertből az asszonyok. Gyomnövény! Rossz, irtandó, ellenségünk nekünk, a jóknak. Nem mi ültettük, nincs gazdájuk. Betolakodók. Csak úgy vannak.