Bámulnám a pelikánokat

Leszegett fejjel, duzzogva tipegnek a sziklákon. Annyi eszük azért van, hogy észrevegyék a közeledő halrajokat. Ilyenkor nyögdécselve ugranak egyet-kettőt (fáj a térde nagymamának), felhussannak a levegőbe, hogy rögtön lecsapjanak a vízre. A vergődő halacskával csőrükben visszatelepszenek a guanótól fehér sziklájukra, hálásan égnek meresztik hatalmas csőrüket, és egy-két nyeléssel leküldik a halat. Néhány percig üveges szemmel sziesztáznak, böfögnek egyet-kettőt, majd minden kezdődik elölről. Amikor jóllaktak, egészségügyi sétarepülés következik. Gacsos szárnyaikkal a part menti sziklák felett köröznek.

Tavaszi vasárnapokon, amikor magasan áll a Nap, és fényes tükörré változtatja a sima tengert, szerelemtől elvakult pelikán hímek üldözik a magasban a tojókat. A hím rekedten kurjongatva lecsap a tojóra, mint egy csámpás vadászrepülőgép, leszorítja a vízre, ahol is végre beteljesül a szerelem.

Átsétálnék a felső dűlőn Berkenyéről Nógrádra

Ráérősen kapaszkodnék felfelé a főutcán. Ha valamelyik kék szoknyás, fehér kendős öregasszony megkérdezné, "Hová tetszik menni?" - az ég felé intenék, és azt válaszolnám: "Csak ide...". Ennyi elég is lenne neki.
A kocsma előtt illegő juharfa lombjában már feldereng az őszi sárga. A Jókai utca végén belépek az erdőbe. Forrón illatozik a gyanta. A lehullott fenyőtű, és a száraz tobozok ellepik az autógumikat, és akkukat. Piros pókocska futkos, meg-megtorpan, feliramodik a szürke fakérgen, elbújik, majd "kukucs!" - vékony fonalon hintázva leereszkedik az ágról a hajamra. A vadszeder indái, mint az unatkozó eszelős, kapaszkodnak a ruhámba. Dél van, a sünök, rókák elbújtak a hőség és verőfény elől.
Ha átjutottam az erdőszéli, embermagas csalánoson kell, kiérnék a domboldalba. Már lekaszálták a bükkönyt, a torsa között itt-ott kamilla, kéklő katáng sarjadzik. Megkondul a déli harangszó, egyszerre három toronyból. Elnyomja a napimádó pacsirták trilláját. Kék párába burkolózik a háttérben a Börzsöny. Igyekezzünk, Ági kertjében vár ránk az édes szilva.

Aludnék, és aludnék

A szoba akkor sem hűlne ki, ha lekapcsolnám a berregő villanykályhát. Levehetném a sapkát és a zoknit (milyen finom is mezítláb aludni!). Nem fázna a kezem, amint kisbabásan a fülem mellett nyugtatnám. Elnyújtózva, szétvetett lábbal, mélyen aludnék. Talán nyelni is elfelejtenék. Kipirultan, mosolyogva ébrednék, a hajam égnek meredezne, és a szemem tiszta könnyben fürdene. És ilyeneket írnék:

Mély volt az álmom, friss vizű kút.
Zöld héjú dinnye hűsölt benne.
Reccsenve nyílt meg, s könnyezett.

Rozsdát smirgliznék régi lakatokról

Leereszkednék a pincébe, ahol a lelakatolt ajtók vannak. Undorodnék egy kicsit a patkányoktól, az egérürüléktől. Az ottfelejtett felmosórongyok alatt megbújt ászkákat csak szánnám, hisz megrémülnek, amikor rájuk vetül a fény. Nincs itt mitől félni. Ha bevackolta volna magát a sarokba egy hajléktalan, ereje nem lenne, hogy bántson. Beszédbe elegyednénk. Segítene megkeresni a kulcsokat.

Kórusba mennék

Nem fogyna ki a lélegzetem, hosszan zengetném a kitartott hangokat - villő, villő -, sötét bársony háttér volna a villódzó szopránok mögött. Könnyedén kanyarogna és csapongana a hangom, olyan gyorsan, hogy még akár egyszerre is szólna két hang. Beleborzonganék tetőtől talpig, amikor Pamacs tanár úr tenyerét felfelé fordítva lassan széttárná a karját, a szöveg megszűnne, és már csak valami hármashangzat zúgna körülöttem, bennem, olyan mélyről, hogy eszemet veszi.

Lemennék a vízhez eső után

Ugrándoznék a tócsák között a kavicsos ösvényen. Útifű hegyes levelei nyújtóznak, emelgetik a kavicsokat. Rég járt erre kertész. Két kerítés közt visz az út a vízhez, el sem lehet tévedni. Nem kísérne senki, egyedül mehetnék. Kétoldalt, a dróthálókerítéseket zöld fonalak fonják be. Sápadt kék és bíbor virágok nőnek rajtuk, most összetapadtak az esőtől, mint a nyálas cigarettapapír. De a magjuk! Pici fekete labda rejti a magokat, morzsolgatnám, felpattintanám őket. Belül hártya osztja négy rekeszre, benne narancsgerezd formájú magok csücsülnek. A felkapaszkodott hajnalkák fehér testvérei az útszélen tárulkoznak az ég felé. Ingerülten irtják őket a kertből az asszonyok. Gyomnövény! Rossz, irtandó, ellenségünk nekünk, a jóknak. Nem mi ültettük, nincs gazdájuk. Betolakodók. Csak úgy vannak.

Halottak napja a Tenger szőlejében

Mit csinálnék legszívesebben ma? Hatalmas faliképet, lehet, textilt. De inkább animációs filmet. Vagy táncfilmet inkább.
A déli féltekén a halottak napja ugyanaz mint az északi féltekén a bolondoké. Vonj ki hatot a hónapok számából, és mindjárt világos. Tavasz van, pezseg az élet. Halottak napján szívességből visszagondolnak az elmúltakra, de az életbe csimpaszkodnak.
Halottak napján mindenki jelmezbe öltözik, eltakarja a szereparcát, és magára aggatja valódi énjét. A Tenger szőleje nagy város, tizenkét dombot terít be, a szélső a Pálmák hegye. Amikor leszáll a sötétség, elindulnak. Csúszkálnak lefelé mind, köves ösvényeken, aszfaltutakon, kiszáradt patakmedrekben. Helyeske lányok öklelő kis bikáikat vonszolják kézen maguk után. A kövér asszony, a boltból, most karcsú bokával táncol. Magányos öregekben felébred a férfi, süvöltésüket visszhangozzák a dombok. Égre emelt kézzel ugrándoznak a kölykök, lehengerednek a szúrós bokrok között a völgybe, útjukban leverik lábukról a párokat, kik így végre kiereszthetik visszatartott lélegzetüket. Fülében kis dugókkal, némán táncol a város népe, csak a léptek csikorgása, dobogása, surrogása hallik. Égre néző tenyerekben telefon, a képernyőkön önmagukat nézik borzongó gyönyörrel. Égre vetítik a képet. Ezernyi fénynyaláb világítja meg a felhőket. Már leérnek a partra. Bőg a tenger, vad hullámok vérebei védik az emberektől. Mégis, egyre jönnek, a sziklákról lelökik az alvó oroszlánfókákat, túlvijjogják a sirályokat és a szelet. És jönnek, jönnek. A fókák után az emberek, be a vízbe, az őrjöngő hullámverésbe. Hajnalra kiürül a város. De az óceán sosem telik be.